A ’kötődés’, mint szeretettel való ragaszkodás szavunkban egyértelműen a szerelem és csomó közti metaforikus analógia fedezhető fel. Ez még az ókornál is régebbi szertartásokra nyúlik vissza. A pogány időkben gyakori esküvői rítus volt a térdelő ifjú pár kezét összekötni vörös szalaggal, mely nem csak az ártó szellemeket tartotta távol, de az örök összetartozást is jelképezte.

A csomók igazi mesterei azonban a matrózok és persze a kalózok voltak. Náluk sem hiányozhatott ez a jelkép. Gyakorta a parton maradó feleségek gyűrűjén jelent meg az igaz szerelem csomója. Ehhez az aranyszálat úgy hajlították meg, hogy két különálló csomó fűződjön egymásba, különleges négyes alakzatot alkotva. Ilyen módon a kettő egymástól elválaszthatatlan maradt, noha képesek voltak szabadon mozogni, mely jól szimbolizálta a tengerészek mátkáira váró sorsot.

Másik jellegzetes megjelenése ennek a csomófajtának népi babonákhoz kötődik. A szerelmesek, akik szerették volna próbára tenni egymás iránt érzett érzelmeik erejét mindketten a másikéba hurkolt csomót kötöttek egy faágra. Ha ez kitartott egy éven át és a fával nőtt, nem fojtotta el az ágat, akkor bebizonyosodott, hogy igaz szerelemről van szó.

A nyakkendőre átalakított változat továbbra is viseli az eredetire jellemző négyes felosztottságot. Formája különleges, a történettel kiegészítve romantikus kisugárzást biztosít viselőjének.

https://www.youtube.com/watch?v=Hrgu75j-Llw

Forrás: agreeordie.com

Írta: Ambróz Nóra